2 hónapos veszélyeztetett terhesség után Balázs 2010. június 01-én született meg 2.420 grammal és 46 cm-el. Az otthon töltött békés idő mindösszesen 6 hétig tartott. A folyamatos fertőzések és problémák miatt szinte állandó kórházi kezelés alatt álltunk, csak pár napokat töltöttünk otthon.

 

 

Diagnózis

A gyanú a betegséggel kapcsolatban egy pécsi onkológus doktornőben merült fel, de ekkor még nem tudtuk mivel állunk szembe, csak sejtettük, hogy talán nagy gond van, de egyben reménykedtünk is benne, hogy csak a terhesség alatt felmerül problémák miatt kicsit gyengébb a Bazsi. Mivel Magyarországon elhúzódtak és beláthatatlan időn belül nem is lettek meg a genetikai vizsgálat eredményei, ezért a férjem és az apósom Münchenbe vitték ki a Balázs vérét. Az eredmény gyorsan meg lett. Balázs beteg, nagyon beteg. A gyanított betegség beigazolódott és ráadásul annak legsúlyosabb fajtájával kellett szembenéznünk. Schwachman-Diamond szindrómája van a kicsi fiúnknak. A betegség nagyon ritka, 10 évente körülbelül 1 ilyen gyerek születik, jelenleg körülbelül 200 van belőle a világon.

Az első kérdésem az volt, hogy felnő-e a gyerekem és tud-e majd teljes értékű életet élni, hiszen egy szülőnek úgy gondolom ez a legfontosabb, amit tudni szeretne, bármivel is áll szemben. Választ azonban az orvosoktól nem kaptam. A betegség annyira ritka, hogy még ők sem találkoztak ehhez hasonló helyzettel, így túl sok információval a fennálló tényeken kívül ők sem tudtak szolgálni. A növekedési retardációnk, elmaradásunk a fennálló hasnyálmirigy működési probléma miatt van, az állandó fertőzések pedig az extrémen alacsony neutrophil szám miatt. Ez utóbbi életveszélyt jelent gyermekünkre nézve, hiszen bármikor találkozhat egy olyan betegséggel, amit már nem lesz képes leküzdeni kicsi szervezete, még segítség útján sem. Egyértelművé vált, hogy Balázs életét csak a csontvelő transzplantáció mentheti meg. Így Budapestre kerültünk a Szent László kórház transzplantációs osztályára, 4 hónaposan és 4 kilósan.

 

Hogy fogadtuk a hírt?

Abban a pillanatban, amikor megtudtam a Balázs beteg, sírógörcsben törtem ki és zokogva hívtam fel a férjemet. A végsőkig bíztunk a legjobbakban, így nagyon megrázott minket a hír.

Egy kis idő eltelte után két dologgal próbáltam vigasztalni magam. Az egyik, hogy végre tudjuk, hogy mivel állunk szemben, így a bizonytalan időszaknak és a találgatásoknak, kísérletezéseknek vége. A másik pedig, hogy van megoldás, ha nem is a teljes gyógyulásra, de az életben maradáshoz megvannak az esélyeink. Sok olyan esettel találkoztam a kórházban töltött idő alatt, amikor nem volt esély a gyógyulásra, ezzel szemben nálunk meg van a remény.

Számtalanszor feltettem magamnak a miért kérdést, de aztán rájöttem, hogy erre nincs válasz, így rágódni rajta teljesen felesleges. Ezzel nem segítek semmit a helyzeten. Nem a múlttal és a megváltoztathatatlan dolgokkal kell törődni, hanem előre felé nézni a jövőbe és a ránk váró feladatokkal megküzdeni.

 

A betegségről:

A Balázs betegségéről előzőleg semmit sem tudtunk és semmit sem hallottunk. A ritkasága miatt még sokszor az orvosok is kérdő szemekkel álltak velünk szemben, a kérdéseink számtalanszor válasz nélkül maradtak.

Először internet elé ültem és elkezdtem itt kutakodni a betegség kapcsán. Nagyon kevés magyar nyelvű oldalt találtam, inkább csak angol és német nyelven tudtam valamelyest tájékozódni ezzel kapcsolatban. Ezt a típusú kutakodást azonban senkinek sem ajánlom. Annyi rosszat olvastam, hogy egy idő után teljes mély depresszióba kerültem. Véleményem szerint akármilyen betegséggel is állunk szemben, a legjobb, ha csak a tünetekkel vagyunk tisztában, ami éppen fennáll, és nem szabad azzal foglalkozni, hogy mi lehet, mert ez szintén nem segít semmit. Bár ez nehéz, de mindig az aktuális helyzettel kell törődni, és ami rossz lehet, azt teljesen kizárni. Éppen elég sokszor kell ezekkel megküzdeni, nem jó, ha a jövőben is csak rossz lehetőségekre gondolunk.

A betegséget az elejétől kezdve nem titkoltuk senki elől, mert úgy gondolom, ezen nincs mit szégyellni. Miután feldolgoztuk a tényt, hogy mivel állunk szemben, megpróbáltuk úgy kezelni az egészet, mint egy állapotot, és nem, mint egy betegséget. Mert ha arra gondoltam, hogy tulajdonképpen a fiam gyógyíthatatlan beteg, akkor csak mélyebb pontra kerültünk mindannyian. Sokkal könnyebb úgy elfogadni, hogy egy állapot, ami néha nehézségekkel jár.

A történteket és az egész helyzettel járó megpróbáltatásokat sokszor a férjem és én is nagyon nehezen kezeltük. Hullámszerűen tört ránk a rossz közérzet, a kiborulás. Mindig egymás mellett álltunk és megpróbáltuk egymást segíteni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy veszekedés nélküliek a mindennapjaink. A belőlünk kijövő stressz volt, hogy egymáson csattant. De ennek ellenére azt gondolom, hogy mindezidáig inkább összekovácsolt minket a betegség, mivel megtanított egy nagyon fontos dologra, hogy hárman együtt sok mindenre képesek vagyunk, és bármivel megküzdünk, mert a család a legfontosabb.

Ha valaki, vagy valakik egy olyan helyzetbe kerülnek, hogy egy, a mai orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan betegséggel találják szemben magukat, akkor úgy gondolom, az a legjobb, ha első körben a gondolkodásmódjukon változtatnak, mert fejben nagyon sok minden eldől. Ezek, lehet, hogy most csak szavaknak tűnnek, és azt lehet gondolni, hogy egyszerű mondani de tudom, miről beszélek, hiszen én magam is ebben élek nap, mint nap. Erre nagyon sok módszer ismert, én is folyamatosan bővítem az ezzel kapcsolatos ismereteimet, de amit mindenképpen ajánlani tudok, az, hogy ezzel kapcsolatos könyveket, irodalmakat lapozgasson mindenki a szabad perceiben. Számomra a Titok, az Erő könyv és annak hasonló kiadásai (A vonzás törvénye a mindennapokban) és a Müller Péter könyvek szolgáltak olyan gondolatokkal, amik sokszor a nehéz helyzeteken átsegítettek és szép lassan megtanítanak másképpen gondolkodni. (a www.atitok.hu oldalon megtalálható még sok, ilyen témakörrel kapcsolatos irodalom)

 

A család életének megszervezése

A kórházba majd szükséges dolgok összepakolásban már sajnos rutinosak voltunk, mert a Balázzsal 6 hetes kora óta rendszeresen jártuk a pécsi kórházak különböző osztályait. A Budapestre kerülésünk azonban gondos körültekintést és átgondolást igényelt, hiszen Budapest-Pécs nem 20 km távolság. Nem tudtuk pontosan, hogy mi is vár ránk és mennyi ideig kell fenn lennünk, így amikor először felkerültünk csak annyi mindent pakoltunk össze, ami addig kitart, míg a férjem újra fel nem jön hozzánk. Amikor már a transzplantációra jöttünk fel, akkor már biztosan tudtuk mire van szükség, bár így is voltak olyan dolgok, amik szükségességére itt derült fény.

Mivel én GYED-en vagyok még, ezért nagy többségben én maradtam a Balázzsal a kórházban. Bár voltak olyan éjszakák, amikor a férjem aludt benn, hogy kipihenhessem magam, mert sajnos van, hogy kiborul az ember. Ezen nincs mit szégyellni, és nem szabad rossz Anyának érezni magunkat, még ha néha úgy is érezzük. Mindenkinek van egy pontja, amikor már nem bírja tovább, ilyenkor kell egy kis időt magunkra is szánni, mert a gyereknek szüksége van ránk.

Az otthoni dolgokat pontosan rendbe raktuk, és megkértük családtagokat, hogy segítsenek a fontos dolgok elintézésében, mint például a csekkek befizetése. Mert az élet nem áll, meg azért mert mi ilyen helyzetbe kerültünk, és azt gondolom, hogy egy teljes embert igényel a transzplantációs időszak, így tudni kell, hogy otthon minden rendben van.

A transzplantáció időszaka alatt, főleg ha az ember egy kisbabával van, akkor mindenképpen jó, ha van egy segítsége. A steril boxos időszakot fizikai képtelenség egyedül végigcsinálni. Mindenképpen meg kell szervezni, hogy valaki legyen az ember mellett. Mind lelkileg, mind pedig fizikailag szükség van a segítségre. A boxnál mindenkinél más taktika a jó. Az első 3-4 napban tapasztaltuk ki, hogy nálunk, hogyan is fog működni. Mi nap közben 4-5 óránként váltjuk egymást és éjszaka, amikor szükséges valamelyikünk megy fel a Bazsihoz. A pihenő időkben a legtöbb időt a pihenésre, a szükséges dolgok elvégzésére (pl. mosás) és magunkkal való foglalkozásra, kikapcsolódásra szánjuk. Ez mindenkinél mást jelent. Én minden nap legalább kétszer sétálok egy kicsit. Van, hogy elmegyek a városba valamit megnézni, amit kitűztem célul. Olvasással és beszélgetéssel (internet) töltöm az időt. Sokszor próbálok teljesen más dolgokkal is foglalkozni, hogy ne ezen járjon az eszem a nap 24 órájában.

 

Mit vigyünk a kórházba?

Mi kaptunk egy listát a transzplantáció előtt, ami alapján mindent bepakoltunk. Ez nagyon hasznos, mert a nagy részét leírja, hogy mi az, amire szükség lesz odabent. A boxba kerülésünk után és alatt azonban jelentkeztek, olyan dolgok, amikre nem számítottunk és, ami úgy gondolom nem egyedi dolog, hanem minden kisgyermek estén jó ötlet lehet:

  • Cumitartó: Mivel a boxban, ami a földre esik, azt sterilizáltatni kell, ami sajnos nem mindig készül el ugyanarra a napra, és mivel a kisfiam előszeretettel dobál mindent, ami sokszor a földön landolt, ezért mindenképpen jó ötletnek tartok és nagyon hasznos egy ruhára csíptethető cumitartó.

  • Rácsvédő: Amikor alacsony lesz a trombocita száma, akkor nagyon könnyen bevérzik. Mivel a Bazsi pont abban a korban van, hogy már szeret mászni, felállni, ezért jó, ha van valami védő a rácson, mert rendszeresen beüti a fejét, ami utána könnyen bevérzik és akár nagyobb gond is, lehet belőle.

  • Nagyobb ruhák: A listában, amit kaptunk le volt írva, hogy milyen ruhát és mennyit vigyünk. Én azt javaslom, hogy egy részt minél több ruha le van adva annál jobb, mert főleg a hasmenéses időszakban nagyon sok ruhát elhasznál. A másik, hogy egy mérettel, nagyobb ruhákkal jobb számolni, mert egy részt a sterilizálás alatt egy kicsit összemegy, a másik, hogy a kanül, meg a zsinórok miatt jobb, ha kicsit nagyobb a ruha, mert kényelmesebb.

  • Egy etető szék: Nekünk egy ikeás, teljesen sima, műanyagetető székünk van, ami nagyon jó és hasznos.

  • Több cumisüveg: Legalább 4-5 cumisüveg jó, ha van, hogy lehessen cserélgetni és legyen elég két sterilizálás között.

 

Elintézendők indulás előtt:

Az otthoni dolgokat, csekkek és mi egyéb mindent rábíztam valamelyik családtagomra, hogy ezekkel az itt töltött idő alatt ne kelljen foglalkoznom. Az utolsó otthon töltött hét szinte nagyjából teljes egészében a készülődéssel telt el. Szerintem érdemes egy listát írni azokról a dolgokról, amik még elintézésre várnak és, amiket magunkkal kell hozni. Érdemes magunkra, a családunkra, párunkra és a barátainkra is egy kis időt fordítani, hogy egy kicsit feltöltődjön az ember, hiszen jó ideig nem találkozunk velük. A körzeti doktornőnket értesítettem az eseményekről és a fontosabb lépéseknél még most is felhívom, mivel a hazakerülésünk után, legjobb tudomásom szerint őt is be kell majd avatni mindenbe és neki is tudnia, kell mindent.

 

Kapcsolat a kórházi személyzettel

Azt gondolom, hogy a rosszban a jó, hogy rengeteg olyan embert ismertem és még ismerek meg a mai napig, akik létezéséről, ha ez nem történik meg, nem is tudtam volna. Itt a kórházban mindenki nagyon segítőkész és aranyos. Minden orvossal, nővérrel és itt dolgozó emberrel kapcsolatban nagyon pozitívak a benyomásaim, egyszerűen örülök, hogy ismerhetem őket. Nagyon nagy segítséget és erőt tudnak adni, minden tekintetben.

Mi az elejétől kezdve igyekeztünk mindenkivel jó viszonyt tartani és mindent megbeszélni. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos, mert itt egy csapat dolgozik azon, hogy a gyerek rendbe jöjjön és ennek a csapatnak a szülő is nagy része és fontos, hogy mindenki együtt dolgozzon, mert a gyerekünk ezt kívánja meg. Ha valami problémánk is volt valakivel, azt, amint lehetőség adódott rá megbeszéltük és tisztáztuk, nem hagytuk, hogy tüske maradjon bárkiben. Leginkább személyesen az illetővel, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket.

Ha valamilyen kérdésem volt, akkor azt nem szégyelltem megkérdezni a témában jártas személytől és általában mindig kaptam a kérdéseimre választ. Ha pedig segítségre volt szükségem azt sem szégyelltem, mindig kaptam valamilyen használható megoldást a problémáinkra. Úgyhogy én mindenkit arra bíztatok, hogy nyíltan és őszintén beszéljen és kérdezzen.

A bizalmat nagyon fontosnak tartom, ha csak egy kis kétely is felmerül az emberben, azt azonnal tisztázni, kell, mert bizalom nélkül nem tud hinni senki a gyógyulásban, erre viszont nagyon nagy szükség van.

 

A beteg gyermekkel való bánásmód

Mivel Balázsnál tulajdonképpen a születése óta voltak betegségek, ezért nagyon nem is tudom, hogy milyen egy egészséges gyerekkel való bánásmód. Ő az első gyermekem így összehasonlítási alapom sincs ezen a téren. Mindenképpen nagyobb erőfeszítés úgy gondolom, mind fizikailag, mind lelkileg, mind anyagilag egy ilyen helyzet. A Balázst mindig próbáltuk normális gyerekként kezelni, legtöbbször úgy viselkedni vele, ahogy tennénk akkor is, ha egészséges lenne. Persze a megfelelő körülmények között, mert veszélyeztetni sosem veszélyeztettük az életét. Szeretet rengeteget adunk neki, de azt gondolom ez teljesen normális. Ami nagyon fontos, hogy lehetőség szerint egy szigorú napirendet szokjon meg a gyerek, bizonyos mértékben szigorú szabályokkal. Nálunk minden gyógyszernek megvolt a megfelelő ideje, ezzel is könnyítve azt, hogy mindenre oda tudjunk figyelni.

Személyiségében sosem tapasztaltam változást. A korára való tekintettel most kezd csak el kifejlődni a saját kis egyénisége, és úgy gondolom, hogy szellemi fejlődését semmiben sem gátolja betegsége, sőt mondhatni, hogy a sok kórházban eltöltött idő, csak közelebb hozott minket egymáshoz és sok tekintetben sokkal fejlettebb, mint kortársai.

Mind a kórházban eltöltött idő alatt, mind a steril boxos időben igyekeztünk ugyanúgy bánni vele és ugyanazokat a dolgokat csinálni, bizonyos korlátok között, amit otthon is tennénk. Ugyanúgy kialakítottunk mindenhol egy napirendet, játszottunk, tornáztunk, mesét olvastunk és néztünk, ahogy azt normál esetben is tennénk.

 

Külső segítség

Először azokkal a dolgokkal kezdtem el foglalkozni, amik minden tartósan beteg gyermeknek járnak. Ezeknek részletesen utána néztem, volt, hogy tanácsot is kaptam és igyekeztem mindent elintézni. Úgy gondolom, hogy az, aki, vagy akik ilyen helyzetbe kerülnek azoknak minden lehetőséget és segítséget meg kell ragadniuk, mert anyagilag sajnos sokkal megterhelőbb, mint egy egészséges gyermek nevelése, és sokszor adódhatnak olyan váratlan költségek, amikre egyáltalán nem számítunk.

Az államtól kapott segítségek a következők voltak: emelt családi pótlék, közgyógy ellátás, mozgáskorlátozott kártya, utazási költségtámogatás, lakás felújítási és fenntartási támogatás (ezzel még nem vagyok teljesen tisztában, mivel nem jutottunk még el idáig). Sajnos ezek ügyintézése sokszor nem egyszerű, de mindenképpen megéri utána járni mindennek.

A második dolog az volt, hogy alapítványokhoz fordultam. Itt a kórházban is kaptam egy listát, de ezeket én magam is kiegészítettem egy-két tanácsként kapott és interneten talált alapítvánnyal. Eleinte nagyon rossz tapasztalataim voltak ezekkel kapcsolatban, de az ezzel kapcsolatos fáradozásaimnak is meg lett az eredménye. Vannak alapítványok, akik nagyon kedvesen és segítőkészen állnak az ilyen esetekbe a szülők rendelkezésére. Nekünk a legtöbbet a következő alapítványok segítettek: Démétér alapítvány (szálláslehetőség), Gyermekmentő alapítvány, S.O.S a leukémiás gyermekekért alapítvány, Kézenfogva alapítvány, Együtt a daganatos gyermekekért alapítvány. Őket bátran ajánlom bárkinek, aki a milyenkhez hasonló helyzetbe kerül.

Minden megpróbáltunk magánúton is. A családunk is segített minket, de sajnos az ő pénztárcáik is véges. Sikerült leszerveznünk egy jótékonysági rendezvényt, aminek a belépőből származó bevétele a Bazsi gyógyulására ment.

Mai napig folyamatosan gondolkozunk és szervezkedünk, hiszen még mindig vannak költségeink (utazási költség, lakás átalakítás, a későbbiekben magánkezelés) amiket nem tudunk saját pénztárcánkból fedezni.

Ha valaki nem budapesti és autópályán tud Pestre feljutni, akkor érdemes a Magyar Állami Autópályakezelő Zrt. is felkeresni. Bizonyos esetbe megadják az éves autópálya matricát. Mi is megkaptuk, bár az új törvények miatt bizonyos adójárulékot be kellett fizetnünk ezzel kapcsolatban, de így is jobban jártunk.

Nem anyagi tekintetben nagy segítséget nyújt ebben az időben minden külső pozitív behatás. A család, a barátok, a kórházi személyzet, vagy akár a szülők. Tudni kell, úgy gondolom segítséget kérni és elfogadni, ez talán a legfontosabb.

 

Otthoni környezet

Sajnos a transzplantáció utáni időszakról még nem tudok semmit mondani, mivel mi most töltjük még a 3. hetünket a boxban, úgyhogy egyelőre ez számomra is nyitott kérdés.

A transzplantáció előtt, mivel nekünk immunrendszeri problémánk volt, nagyrészt kórházban töltöttük az időnket. Az otthon töltött idő alatt nagyjából a legfontosabb szabály az volt, hogy amitől csak lehet, attól védjük meg a Bazsit. Mindent, ami hozzá került fertőtlenítettük. A ruháit 60 fokon mostam és vasaltam is, jó alaposan. Otthon mindig váltóruhában voltunk vele, és ha valaki jött látogatóba, attól is ezt kértük. Közösségbe sehova sem vittük, csak kisebb sétákat tettünk vele, olyan helyen, ahol kevesebb ember volt és csak a nagyszülőket látogattuk.

Mivel a Bazsi bőre már a transzplantáció előtt is megkövetelte a steril víz használatát, ezért egy alapítványi és egy kedves ismerős segítségével egy sterilizáló készülékhez jutottunk, és a Bazsit szigorúan abba fürdettük.

 

Praktikák

A steril boxos időszak előtt is már elsajátítottunk egy-két praktikát, de azt hiszem bizonyos dolgokra csak itt derült fény. Az is igaz, hogy egy idő után a gyerek megszokik bizonyos dolgokat és már olyan természetesnek kezeli, mintha ez lenne a normális, valahol nálunk ez is az.

A gyógyszerekkel nehezen küzdöttünk meg. Ami nagyon hasznos, hogy amit lehet azt fecskendővel, adjunk be, hígítva teával vagy keserű gyógyszerek esetében üdítővel. Nálunk bevált módszer a cumival való játék volt. Amikor nyitotta a száját a cumira akkor kihasználva az alkalmat, beadtam neki. Persze a jó ízű gyógyszerek nincs ilyen gond, mert az szépen becumikázza, mint a tápszert. A keményebb állagú gyógyszereket (nálunk ilyen például a kreon) pépes étellel adom be neki.

Amikor kezdődik a sejt nélküli időszak akkor érdemes több ételfajtával próbálkozni egy-egy étkezésnél, ha nem akar enni. Ez igen fárasztó, de megéri. Mi minden egyes ilyen alkalommal bekészítettük a tápszert, a pépes ételt és a Sinlac-ot (ez egy tejfehérje mentes pép). Mindig próbáltunk neki enni és inni is adni, még akkor is, amikor mesterségesen tápláva van. Erőltetni nem erőltettük, ha nagyon nem akart de azért szerintem érdemes többször próbálkozni és nem feladni. Ez nagyon fárasztó és nem mindig jár sikerrel az ember, de megéri. A másik jó tanács, ami nálunk működött, hogy egy kicsit langyosabbra, hidegebbre készítettem az ételeket, így többször szívesebben elfogadta.

A tisztálkodás ideje alatt érdemes valamivel lekötni a gyereket, vagy játékkal, vagy TV-vel, mert előszeretettel nyúlkál és húzogatja a kanült és a zsinórokat. Amiből ilyenkor nagy baj is lehet.

Én az elejétől kezdve egy általános, glicerines testápolóval kentem a Balázs testét, mert a sok fertőtlenítőszer nagyon kiszárította, ami nagyon jót tett a bőrének.

A steril boksz ablakát mi feldíszítettük öntapadós játékfigurákkal, hogy még színesebb legyen a box. Érdemes minél otthonosabban berendezni.

Napjában többször is letörölgetem vizes kendővel az arcát és a kis száját, ami úgy vettem észre nagyon jól esik neki, mert mindig nevet rá. Főleg akkor érdemes ezt csinálni, amikor nem nagyon iszik és szárazabb a szája.

A sebfertőtlenítésre sajnos nem tudok jó ötlettel szolgálni. Még nagyon fújni sem tudja neki az ember, hogy enyhítse a fájdalmát, mivel szájmaszk van rajtunk.

 

Tanácsok szülőknek:

Benn nagyon párás a levegő, ráadásul a bőr sem tud megfelelően szellőzni. Érdemes minél vékonyabb és jó anyagú ruhát vinni váltóruhának. E mellet az öltözőben nálunk mindig van egy üveg ásványvíz, hogy ha megszomjazunk, tudjunk inni. Minél többet érdemes inni, mert nagyon ki tud száradni az ember odabent. Az ásványvíz mellett egy testápoló, vagy kézrém is jó, ha kéznél van. A kézfertőtlenítés és a gumikesztyű nagyon ártalmas lehet a bőrnek, és könnyen ki tud sebesedni. Jó, ha minden alkalommal jó vastagon be van kenve. A boxból, amikor kijövünk és levetkőzünk, érdemes kezet mosni, mert a kesztyűn belül hintőpor van és eleinte, amíg erre nem figyeltem oda az összes ruhámat megfogta.

 

Szülők a Démétér-Házban

A csoportos foglalkozásokat nagyon jó ötletnek tartom, bár sajnos még nem sikerült részt vennem rajta de nagyon remélem, hogy a következő alkalommal már sikerül.

Azt gondolom, hogy a szülők nagyon sokat tudnak segíteni egymásnak, bár az is igaz, hogy sok esetben nem. Bizonyos helyzetekben csak még jobban el tudja szomorítani az embert, ha rosszat hall. Persze jó elpanaszkodni egymásnak a dolgokat, csak azt tanácsolom mindenkinek, hogy tudni kell szelektálni is és arra gondolni, hogy minden eset más, nem feltétlenül történik meg velünk is az, ami mással.

Ha lennének valamilyen programok, akár torna, akár kiállítás megtekintés vagy bármi ezzel kapcsolatos azon biztosan szívesen részt vennék és nagyon jó ötletnek, tartom. Kell az embernek a kikapcsolódás, hogy kicsit fel tudjon töltődni.